Remény

Még pislákol picinyt a remény,

hogy szíved, bármennyire kemény,

meglágyul, ha szeretet éri,

a józan ész is erre kéri.

Fázott. Belülről rázta a hideg. Nem tudta, csak sejtette, mikor pattant el közöttúk a szeret húrja. Mióta elvált a férjétől, azóta még jobban fájt, ha kiszolgáltatottságát kihasználták.  Öltözzetek fiúk!- kiáltott be a félszobába. Indulunk a papáékhoz! A fiúk szó nélkül öltözködtek, némi "vita" után. Nem, nem elég a kabát alá a póló! Hiába csak két háznyit megyünk, mégis november van. Nem, a tornacipő sem elég! -háborgott Zsu. Kár, hogy mindjárt nem szandálba vagy papucsba akarsz átjönni.-replikázott idegesen. Amúgy is feszült volt a hangulata, lélekben igyekezett felkészülni a találkozásra. Legszívesebben zokogott volna, de a fiúk előtt nem akarta mutatni a fájdalmat. Úgyis érzékelik minden alkalommal az anyjuk feszültségét. Zsu összeszorított fogakkal és ököllel állt indulásra kész a bejárati ajtóban. Igyekezzetek, rám sül a kabát! Végre elindultak. A fiúk minden kőnél megálltak, botokat gyűjtöttek, bogarakat követtek. Sosem érünk oda!-sóhajtotta Zsu. Bár így lenne!-fohászkodott, de tudta, tekintettel kell lennie a gyerekekre. Ők igénylik a nagyszülőket. Keveset fognak még fel abból, ami Zsu és szülei között történik. És ez jó. Jó, mert ez nem az ő "harcuk". A játékos kitérők ellenére, hamar átértek, cirka 7 perc alatt. Az előszobában jó meleg volt, s egy jellegzetes szag, vagy illatféle. A lakás, a család, az otthon(?)  kipárolgása. Ezt az illatfélét szívta be Zsu 16 éven át, míg itt élt. Egészen 3 éves korától. Érkezésüket tudomásul vették, az ölelések elmaradtak, mint mindig. Alig vetkőztek le, az előszobában elhelyezett telefon megcsörrent.  Zsu állt a telefonhoz legközelebb, hát felvette, annál is inkább, mivel senki nem indult a készülék felé. Halló, igen, itt Karmandi lakás!-szólt bele a telefonba. Ekkor a családfő, Zsu apja kimérten megszólalt: ki engedte, hogy felvedd, te nem vagy itthon!-mondta, majd fejével intett a menyének, vegye át a kagylót.  Zsu gyomra görcsbe rándult. Minden alkalommal, mielőtt idejött a gyerekekkel, igyekezett lelkileg felkészülni a szúrásokra, de ez most különösen fájt. Rájött, sosem lesz ez ellen felvértezve. Igaz a mondás, miszerint " Család ellen nincs orvosság!" Egy pillanatig tartott csak a döntés. Fiúk, én most elmegyek! Ha maradni akartok, egy óra múlva visszajövök értetek!-mindta, miközben gyorsan visszahúzta a csizmáját. Senki nem tartotta vissza.

A park lámpái gyéren világították meg a sétányt. A sétányon egy magányos nő bandukolt mélabúsan, arcán a könnyek akadálytalanul gördültek alá. Kabátját fázósan húzta össze magát, sáljával szégyenlősen takarta el az arcát. Didergett. Rázta a hideg, kìvül és belül, egyaránt. Az égbolt meglepően tiszta volt, s még a város fényei sem tudták elnyomni az ezernyi csillag fényét. A csillagokét, melyek egységesen, együtt egy családot alkottak. Egy csillagtengert.