Ordít a csend. Minél inkább némák az emberek, annál inkább hallani, mit súg a csend. Persze, többnyire azt súgja, amit mi magunk érzünk, gondolunk. Amit belegondolunk.Nem lenne egyszerűbb kérdezni? Persze, aki magától nem ír, azt kényes dolog faggatni. 

Ám...

Mi lenne, ha mégis? Maximum visszautasítást kapunk. Ami persze nem jó érzés, de az még inkább nem jó érzés, ha nem kérdezünk, s utólag, mikor már nem lehet segíteni, mert késő, na akkor jön a húsba maró lelkiismeret furdalás. A kérdések: mi lett volna ha, bárcsak felhívtam volna, bár észrevettem volna a posztjaiból, hogy baj van. Bár jobban figyeltem volna.

Ez az eső után köpönyeg. Gyávaság. Nem kérdezek, mert még elmondja. Nem hallgatom meg, van elég dolgom, bajom. Nem hallgatom meg, ő sem volt rám kíváncsi. És még sorolhatnám. Mennyi ok(?) van arra, hogy miért nem kérdezünk. Csak egy valamiről feledkezünk meg, de arról mindig. Hogy az életben nincs bérletünk semmihez, senkihez. Akink, amink ma van, holnapra huss, el is tűnhet. S akkor ott állunk majd, ahol ma az emberek többsége áll. A tömeg közepébe, majd 8 milliárd ember között magányosan.

Zene: Máté Péter: Magány