Miért ír az ember? Sokféle oka lehet. Számomra egyfajta terápia. Akár. De inkább időtöltés, amolyan hobbiféle. Mikor belevágtam, és publikáltam, kedvező fogadtatásban volt részem. Utólag úgy gondolom, már itt hibáztam. Igen, hibáztam. Miért? Mert mindig is azt vallottam, hogy mindent névvel  és arccal ellátva vállaljunk. Akinek nincs vaj a füle mögött, annak nem kell rejtőzködnie. Hát alaposan tévedtem. Bekerültem egy olyan rendszerbe, amit eleinte nem láttam át. Aztán rájöttem: kapok, ha adok. Nem a verseim minősége vagy mondanivalója volt a mérce.  Számtalan jó képességű író hagyta ott a közösséget e képmutató rendszer miatt. S az esztelen versjavítgatások miatt. Nem, nem a helyesírási hibákra gondolok. Ha van a versben ilyen hiba, a rendszer eleve nem engedi beküldeni a verset, míg azok javításra nem kerülnek.A kiskapura gondolok. A központozásra. Ami elrontható ugyan, de nehezen. Egy versnek többféle központozása lehet. ( központozás : mondatközi, mondatvégi pontok, vesszők, pontosvesszők alkalmazása. Példa: gomolygott a füst, felhő mossa a tájat.   Gomolygott a füstfelhő, mossa a tájat. Ugye mennyire más? ) A vers szerzője többnyire pontosan tudja, mikor, miért és hova tesz pl vesszőt. Ha ahhoz egy moderátor önkényesen hozzányúl, akkor elveszik az írói szándék, oda a vers. Amúgy joga sincs hozzá, kivéve ebben a közösségben. Az önkényességük miatt már sokan távoztak. Tavaly októberben az én versemet is szétszedték. Ízekre. Javaslatukra írtam az MTA-nak. (Magyar Tudományos Akadémia). Az elküldött versem helyesen volt központozva. Lehetett volna máshogy is központozni a verset, de akkor más értelmet nyer. Így az MTA munkatárs szerint mindig és kizárólag az írói szándéknak kell érvényesülnie. Hát ott, épp azt köpték szembe. Ekkor úgy döntöttem, nem kapnak több verset tőlem.  Egy év telt el, mikor egy tag javaslatára publikáltam egy novellát. Én úgy éreztem jó, de ezt mindig az olvasó dönti el. Eldöntötték. Én meg ezen felbuzdulva hetente egy novellát publikáltam. A közösségnek sok olvasót hozott. Ami ugye az oldal látogatottságát növelte, az ott felvillanó reklámok után is pénz folydogált be a tulajdonosnak, s a megosztások is jól jöttek. De van ami ezt is le tudta rombolni. Mégpedig az irigység. Az én megítélésem szerint nem minden novellám kiemelkedő, de mégis mindet sokan olvasták. Kaptam visszajelzést, hogy várják az írásaimat. Mármint a tagok, némelyik. Mások viszont egy kanál vízben megfojtottak volna. Az olvasottsági mutató miatt. Pedig semmi mást nem kellett volna tenniük, mint nekik is írni, vagy nem rákattintani az én írásomra.Ehelyett ismét megszállt a cenzúra, s törölte az egyik blogpostom. Nehogy már nyeregben érezzem magam. Politikai felhang volt az indok.Rajtam kívül még sok más blogban is, kőkemény kritika van a politikával szemben, de hát ugye azt kell megtalálni, aki olvasót, hasznot hoz a közösségnek.  Ez már legyen az ő dolguk, én több hasznot, olvasót már nem nyújtok nekik. Elég volt. A mai világ már csak ilyen álságos. Irigyeké a jövő. No ezért gondolom, hogy álnéven írni kifizetődőbb.Szélnek ereszteni az interneten, s lehet, valaki több ezer kilométerre innen, egyszer majd elolvassa. 

Szállj hát betű, szavak sokasága, s találj rá az olvasóra!

 Egy kisiklatott élet (Perzsi.novella)

*

Istvánka egyedül üldögélt a folyosón az óraközi szünetben. Szőke haját számtalan forgó tette rakoncátlanná. Arca mosolytalan volt, barna szeme fényét szomorúság törte meg. Egész testtartása, viselkedése, minden, azt sugározta 10 éves kora ellenére, hogy egy mini felnőtt él a testben. Iskolatársai hangosan nevetgéltek, futkároztak, csak vele nem játszott senki.

Néha úgy érezte, már megszokta ezt az állapotot, de rosszabb napjain bizony esténként álomba sírta magát. Egy parasztházban lakott, együtt a három generáció. Apai nagyszülei, az ő szülei, és három testvére. Velük élt még János is, az édesapja bátyja. Így összesen kilencen lakták a házat. Ő volt a harmadik gyerek a sorban. Egy bátyja, nővére, és egy öccse volt. Két éves korában történt, hogy nagyobb testvéreire volt bízva, s egy óvatlan pillanatban kiesett a kiságyból. Tartva a büntetéstől, eltitkolták az esetet a felnőttek elől a gyerekek. Később, jóval ksőbb derült csak ki, mi történt, de kis életén ez már nem segített. Emiatt a baleset miatt vagy sem, de Istvánka bizonyos területeken lemaradt társaihoz képest. Mozgása lassú, ügyetlen volt. 4 éves korában mondta ki első szavát: mese. Nagyon szerette a meséket, bár sosem neki szóltak. Esténként, a konyhában üldögélve olvasták fel testvérei a leckét. Istvánkának az volt a mese. A tankönyv, a színes képeivel a mesekönyv. Csillogó szemmel járkált, és itta testvérei szavait. A baj akkor kezdődött, mikor úgy 5 éves lehetett. Nővérének egy verset kellett megtanulnia, de nem akart a fejébe ragadni. Mikor már huszadszor kezdte azt a sort, hogy "Befordultam a konyhára"..., Istvánka felkiáltott: "Rágyújtottam a pipára, azaz rágyújtottam volna, hogyha már nem égett volna". Lidi szemei szikrát szórtak, a könyvet földhöz vágta. Anyu! Nem hagy tanulni! Folyton közbeszól!-kiáltotta , miközben az oly gyakran fegyverként használt könnyeit potyogtatta. Istvánka, menj be a tisztaszobába!-mordult rá az anyja. Értetlenül nézett rá, pici szája legörbült. De én csak segíteni akartam neki! Menj!-szólt a fellebbezhetetlen ítélet.Mint akin átment az úthenger, olyan mozdulatokkal indult a kisfiú a besötétített szobába. A háznak ezt a részét csak kivételes alkalmakkor használták. Ha vendég jött, vagy ha ő töltötte itt büntetését. Elkülönülten a családtól, mint egy börtönben. Szerette nézegetni a szépen szőtt terítőket, a mintákat. Élénken érdeklődött minden iránt, amiben összefüggéseket sejtett. A mintákat megszámolta, ha zenét hallott az ütemet dobolta apró kis kezeivel. Mikor első osztályos lett, tanítója felfigyelt rá. Arra, hogy mindent összeköt a számokkal. A tanár amatőr irodalmár lévén kíváncsi lett, Istvánka a versek világában hogyan boldogul? Felolvasott neki tanítás után. Mindenféle verset, s lírát is.Mint a szivacs, úgy szívta magába a gyermek a verseket, azokat is, melyek még nem a korának megfelelőek voltak. Bizony, a fiúcska itt is megállta a helyét. Leginkább az ütemhangsúlyos versek érdekelték. A kedvencét gyakran mondogatta magának mint egy mantrát, ha sok negatívum érte. Az egy szótagos ütemhangsúlyos vers volt a "nyugtatója".

"Ezrivel terem a fán

Meggy...

Feleségem van nekem csak

Egy;

De mikor még ez az egy is

Sok!

Előbb-utóbb sírba vinni

Fog.

(Petőfi Sándor: Ezrivel terem a fán a meggy...)

Az utolsó szótagot mindig jó erősen megnyomta, olyan katonás, ellentmondást nem tűrően. Valamiért ez vonzotta. Talán a dallamossága miatt. Év végén már ő szavalt az évzárón. Nagy tapsot kapott. Ám hiába az oklevél, a dicséret, az ajándékkönyv, a taps, ha otthon még mindig ő a gügyegyerek. A nyári szünetben mindent megcsinált, amit kértek tőle. Házimunkát, az állatok etetését, besegített a kert gondozásába is. Alig maradt ideje arra, hogy olvasson, pedig ez volt az egyetlen öröme. Mivel szüleit nem érdekelték a könyvek, így különböző helyekről igyekezett kölcsönkérni pár darabot. Az orvosi rendelőből, a volt tanárától, a templomból, a boltos lánytól. Így esett meg, hogy mindenevő lett, ha betűről volt szó.

Az felső tagozat első három évét kitűnően végezte. Annak ellenére, hogy otthon komoly "pofonokat" kapott. Testvérei nem voltak annyira eszesek mint ő, s irigykedtek rá. Hiába próbált nekik segíteni, matematikát korrepetálni, verseket tanulni, hatástalan volt. Téli estéken szívesen olvasta volna fel saját verseit, novelláit, közönnyel találkozott csak. Ha mégis belefogott egy-egy versbe, csak összenéztek a háta mögött, és legyintettek.-hagyjátok, ne figyeljetek rá, majd megunja. Az ilyen, és hasonló elkapott mondatok véresre marták a szívét. Miért?- Annyiszor tette fel magának ezt a kérdést.Nem tudta rá a választ.

8. év elején, a volt tanára, az alsó tagozatos, félrehívta a folyosón. Istike! Hova fogsz jelentkezni továbbtanulni? Nem tudom még tanár úr-szólt a kamasz. Van innen nem messze egy gimnázium-mondta a tanár. Ott tanulhatnál irodalmat is, matematikát, mindent, ami téged érdekel. Aztán van ott színjátszókör is, az jót tenne neked. Hétvégére haza tudnál jönni, és tudnál segíteni a szüleidnek. Ösztöndíjjal biztosan be tudnál jutni, hiszen kitűnő az eredményed.Majd én beszélek a szüleiddel, ne aggódj emiatt. Tudta, jól tudta a tanár, nem lesz könnyű dolga. Már jó ideje járt szájról szájra a története Istvánkának, de senki nem avatkozott bele az életükbe. Ezidáig.

Délután Istvánka félve indult haza. Nem tudta, hogyan mondja el szüleinek, hogy tanár jön hozzájuk látogatóba. Félve nyomta le a kilincset, és meglepődve látta, hogy Béla bácsi, a tanár, már ott van. Elmélyülten beszélgetett édesapával. Ám hiába minden szó, az ösztöndíj emlegetése, észérvek, az apa hajthatatlan volt. Kell itthon a gyerek. Sok a munka a ház körül. Majd elmegy valahova segédnek. Legalább hétvégenként hadd kosztoljon nálunk a gyerek, s tanulhasson, olvashasson velem! Amit mondtam, megmondtam!-szólt keményen a családfő. A könyv haszontalan úri dolog. Abból megélni nem fog. A tanár lehajtott fejjel hagyta el a házat. Istvánkára sem mert ránézni. Félt attól, hogy mit látna a szemeiben.

A börtön reggeli zajai ébresztették fel álmából. Nehéz volt otthagyni az álmot, hisz oly gyönyörű volt. Egy takaros kis falusi házban élt asszonyával, aki húslevest főzött vasárnapra, gyöngytyúkból, s mellé szalonnás, tejfölös túróscsuszát. A dolgozószobája tele volt könyvekkel, a tölgyfa íróasztalán pedig számos levél és fénykép volt. No meg oklevél. Kitűnőre végezte a tanárképzőt. Az álmodozásból egy erős csattanás riasztotta fel. 408-as! Pattanjon ki az ágyból! Ráér majd élete végéig ábrándozni. A napi kötelező teendők után az egészségügyi séta következett az udvaron. Akárcsak az iskolában, itt is egyedül álldogált. Egy dalt dúdolt halkan, inkább csak magának. Senki nem mert a közelébe menni. Az a hír járta, bekattant, s rágyújtotta a családjára a házat...

Nincs családom énnekem,

sejj!

életem a fegyelem,

hejj!

nem ezt kértem Istenem,

ments!

lesz e nekem kegyelem?

lesz?

*2021.11.07

Kép:pixabay ibrahim62